És attól kezdve soha nem kiabáltam többé
Eddig mindenki azt hitte, ez egy tündérmese utolsó mondata, de valljuk be őszintén, a többségünk várja a csodareceptet, hogyan is kell kiabálás mentesen nevelni. Kisimult arccal a leglehetetlenebb helyzetekben is halvérrel odafordulni a gyerekhez és úgy is maradni, míg a kényes helyzetben a kicsi végre kisimul és megy minden a maga útján tovább.
Előrebocsátom, hogy nem vagyok pszichológus, nem lehet általánosan érvényesíteni azt, amiről írni fogok. Itt a saját megküzdésemet olvashatjátok négygyermekes anyaként egy speciális élethelyzetből. Tehát ez most nem egy olyan blogcikk lesz, ahol megmondom a tutit - azért valljuk be, ezt sokszor rengeteg pénzért se sikerül sokaknak. Nem hiszek a csodareceptekben és a netes gyorstalpalókban. Még több mázsa könyv elolvasása után is nehéz változtatni. Ezek legtöbbször arra jók, hogy mélységes bűntudatot ébresszenek az egyébként gyermekét önreflexióval nevelő szülőben, és arra sarkallják, még jobban ássa bele magát a témába, a sokadik könyvet is megvegye, fizessen elő, vegyen részt kurzuson stb…
Most akkor azt írom, nem baj a kiabálás? De baj. Nem lehet rajta változtatni? De lehet. Viszont annak semmi értelmét nem látom, hogy a változtatás képtelensége miatt még egy plusz lelki terhet tegyünk magunkra. Felismerted, hogy te is sokat kiabálsz akár feleslegesen is? Már elindultál a változás útján hiszen foglalkoztat a dolog. Na de mi az út, amin haladni kell? Ez az, amit nem mondanak el az általánosan érvényes tanácsok. Ez az út teljesen egyéni…
Tavaly nyáron született a negyedik gyermekem. 10 éven belül 4 poronty még nem a világvége. Nagyszülők egyik fele vidéken, másik fele aktív dolgozó, akik maguktól inkább csak látogattak. Férj utazó. A legdurvább évben közel 250 napot volt távol az otthonától, 100 alatt nem állt meg a történet sosem. 3. gyermekre lett egy borzalmasan alvó mini Buddhának tűnő terminátorom, aki 24 órás aktív készenlétet igényelt. A legnagyobb gyermek pedig egy neves intézménybe nyert felvételt, ami iskola utáni elfoglaltságot jelentett a lakhelyünktől távol heti több (és egyre több) alkalommal. A hab a tortán, hogy itthon kell magunknak minden ételt készíteni, és nem elvi megfontolásból. A sztori ott csúszott el, hogy ezt a helyzetet idealizáltan kezeltem, azaz anya egyedül is mindent meg tud oldani elképzeléssel. Jelentem, tud! Csak éppen rámegy ő maga. Aminek persze hosszú távon a gyerekek isszák meg a levét (ld. kiabálás).
Szóval magunkon kell kezdeni. Mit is? Na nem a neveléstani kiképzést, hanem a hogy vagyok jól kérdésre adható válaszok összegyűjtését. A legjobb, ha ebben szakember segít nekünk (lelki gondozó, pszichológus, coach…) személyre szabottan. És akkor el tud kezdődni pár változás… Pl. nem baj, ha a gyerek csak 2 különórára jár a 3 helyett, nem gáz azt kérni a kedves szomszédtól (vagy bárkitől, aki kimondta egyszer is azt a mondatot, hogy szólj, ha segíthetek), hogy vigyázz, kérlek a gyerekre fél órát/órát, mert vennék végre egy jó fürdőt/aludnék/csak egyedül lennék kicsit, nem para kicsit drágább helyről rendelni néha az ételt, ha tudod, hogy azt megeheted, és nem okoz végzetes bajt, ha néha (tényleg néha) mesét néznek a gyerekek (nálunk - ez viszont elvi okokból - nincs amúgy TV, a gyerekek átlag napi képernyőideje kb. 10 perc leginkább kivetítőn), akinek ezzel baja van: hangos mesekönyv; és leginkább nem gond néha mindent félredobni, leülni és csak összebújni a gyerekekkel… (Természetesen az sem jó, ha valaki átesik a ló túloldalára, de ez már egy másik hosszú cikk témája lenne :-). )
Ha anya rendben van, kevesebb olyan kritikus helyzet lesz, amit nem tud uralni. Kevesebb megbánás és bűntudat, egészségesebb önértékelés. És ez persze apára is igaz.
A mi családunkban ezek után nincs kiabálás? De van és megyünk is ellene. Csak valahogy elkezdtük érteni a miérteket, hogy meg tudjuk valósítani a hogyanokat, és ez egyre többször megy.
