A más gyereke és a szülői példa
Mi egy kisvárosban lakunk, ahol mindenki ismer mindenkit. Kivéve minket, mivel nem rég költöztünk ide, így mi sem ismerünk túl sok embert. Talán pont emiatt vagyunk állandó látványossága a városi forgatagnak. Nemrég az életvezetési-tanácsadóm megkérdezte, érdekes embernek gondolom-e magam. Gondolkoztam, és nemmel feleltem, de aztán ezt gyorsan megváltoztattam, hisz hát dehogynem! Állandó célpontjai vagyunk a járókelőknek a hordozással. A vélemények megoszlanak, ahogy a közlés módja is. Valaki odajön, és kedvesen szól, valaki a hátam mögött cicceg, valaki megkérdőjelezi még azt is, van-e nékem létjogosultságom levegőt venni ezen a bolygón, ha a gyerek feje épp a csuklya alatt van.
A gyerekekkel sincs ez másképp. A gyerekek a szülői példát közvetítik, csak ők még nyílt őszinteséggel, egyéni reakciókkal fűszerezve teszik, a legnagyobb jószándékkal. A Nagyfiú ovijában mi vagyunk az egyetlenek, akik fixen, Liliputival teszik meg a körjáratokat. A babakocsit nálunk nem szabad bevinni az épületbe, az udvaron kell hagyni. Így az én csomagomon kívül más kisbaba nem jut be az ovi falai közé, a többiekre kint vigyáznak felváltva az anyukák. Ennek köszönhetően a legtöbben ismerik Babácskát. Név szerint köszönnek neki, ő pedig a két fogát megvillantva, vigyorogva seperi be a hozzá intézett kedves szavakat, vagy épp alussza át háborítatlanul az egész tortúrát. Úgy vettem észre, azok a gyerekek, akik nem ismerik a hordozást, egyfajta tabuként kezelik a csomagot a hátamon. Az hozzám tartozik, olyan, mint egy hátizsák, és azt minden kisgyerek tudja, hogy más táskájába nem nyúlunk bele. Így nem nyúlnak Babácskához sem, bármennyire csábítók a kis, héjukban sorakozó borsókra emlékeztető lábujjak, vagy a lecsúszott, megigazításra váró zokni. (A babakocsival más a helyzet…)
Az egyik kislány az öltözőben így kezdeményezett beszélgetést velünk: “baba van a hátadon!” Én körbefordultam, hogy „jaj, hol? Ki tette bele? Nem látom!” Persze ZS kategóriás poén ez a szituáció a francia vígjátékokban, a négyévesek azért jót nevettek rajta. Aztán segített megoldani a rejtélyt: “te tetted oda! “
Volt olyan is, hogy elhozatal előtt mentem egy kört az udvar körül, meglesni, mit csinál a Nagyfiú. Egy kisgyerek a kerítésen csimpaszkodva kiabált ki: “az egy gyerek?” Feleltem, igen. “És kényelmes az úgy?”
Hát, nem vagyok a gyermeklélektan mélybúvárja, de a szavai csengésén és a megfogalmazáson is egyértelműen hallatszott, hogy ezt nem ő találta ki. Minden bizonnyal hallotta, amint a szülei rólunk beszélnek a folyosón, és ezt a megszerzett információt vetette rám akkor.
Nagyon tanító pillanat volt annak a megélésére, hogy a gyerekek hatalmas tükrök, és önkontrolljuk hiányában mennyire természetesen árad belőlük a felszívott tudás. Vagy épp a nemtudás.
De olyanra is volt már példa, hogy jöttünkre egy korábban hordozott, hároméves kislány felkéredzkedett az anyukája ölébe, és pityeregni kezdett a hurciért❤️.
Felmerült többekben, hogy így sosem lát másik babát Babácska, mert nem tudom a másik baba mellé tolni a babakocsit. Visszakérdeztem, hogy hát, 5 hónapos, a mózesből a plafonon kívül mégis mit látna? Így minden babát fentről figyelhet, minden gyermek-pillanatnak részese. Látja, a futkározást, látja a kiborulásokat, képeket tud társítani a hangokhoz, ugyanazt érzékeli, amit én is. Talán épp emiatt ennyire közvetlen, és kedves. Sokszor megmentője a bolti kiakadásoknak, amikor anyuka ránk mutat, és azt mondja: “nézd milyen kicsi baba, ő sem sír!” Bár a hasonlítgatást, mint nevelési “eszközt” nem tartom a fiókomban, ezekbe a helyzetekbe beleállok: “ő nagyon keveset sír, szeret a hátamon ücsörögni!” Aztán, hogy ez a burkolt üzenet gazdára talál-e, azt nem tudhatom. De bízom benne, hogy egyszer eljuthatunk egy olyan szintre, ahol a hordozás nem képezi majd különcség tárgyát. Ehhez pedig egyetlen út vezet: a gyerekeink.
Prekker Dóra