Házimunka totyogóval
Szerintem anyaként pontosan tudjuk, hogy a házimunka és egy totyogó kombinációja olyan, mint fogmosás közben kekszet enni, vagy mint egy extrémsport - és abból is az, amelyikben valaki folyamatosan dobálja eléd az akadályokat. A legkisebbem már elég nagy ahhoz, hogy életveszélyes helyzetekbe sodorja magát vagy, hogy 10 percen belül őskáoszt teremtsen a házban, de még túl kicsi ahhoz, hogy bármibe érdemben bevonható legyen vagy 5 másodpercnél tovább felfogja a “nem”-et. Így vele a házimunka kész kabaré, tragikomédia – kinek mi tetszik.
Csak, hogy két példát említsek, a minap nekiláttam a napok óta várakozó ruhakupacnak, hogy végre ne csak halomból, hanem a szekrényből is öltözködhessen a család, de míg én kb. 2 db ruhát összehajtogattam, addig az úrfi – aki még éppen nem jár, de mobilitásban lekörözi a két lábon futókat – 2 fióknyit rámolt ki a földre. És nem, nem én vagyok lassú! Aztán ott volt a felmosás esete, amit végülis nem nevezhetek hátráltatásnak, mert a víz a padlóra került, csak nagyobb mennyiségben, mint én azt terveztem…
Így előkerült a csatos hordozó, s bár tisztában voltam vele, hogy a kis vasgyúróm meg fogja edzeni a vállaimat, még mindig ez tűnt a legjobb megoldásnak. Az is lett. Tény, hogy ha valaki azt mondaná, hogy a hordozás felér egy súlyzós edzéssel, akkor nem vitatkoznék. A kellemesnél pedig erősebb fáradtságot éreztem mikor, este bedőltem az ágyba, de végre nem éreztem szélmalomharcnak a napot.
Egyrész nem kellett folyamatosan fél szemmel azt figyelnem mit rámol ki újra vagy éppen honnan próbál meg leesni, így felszabadult az agyi kapacitásom, sőt még úgy is éreztem, mintha egyedül takarítanék – na jó, ezt csak ilyen bevillanó pillanatokban. Másrészt míg ő a hátomon csücsült én olyan dolgokba is bele mertem kezdeni… mit kezdeni, be is tudtam fejezni, amit ha ő szabadon garázdálkodik esélytelen lenne teljesíteni. Lásd a ruhahajtogatás esete. Szóval ablakpucolás kisgyerekkel? Pipa! Felmosás? Pipa. Ruhák a szekrényben? Pipa. Sőt, még palacsintát is sütöttem, bár az első adag elkészülte után erőteljes jelzést kaptam, hogy ő az etetőszékben folytatná a közös kalandunkat, én csak süssek, ő majd eszik.
Ugyanakkor azt is megfigyeltem, hogy nem csak én haladok jobban a teendőkkel, hanem a gyermekem is nyugodtabb. Hiszen velem van, látja, hogy mit csinálok, közben ő ismerkedik a világgal, tanul a legjobb helyről: a hátamról. Ez pedig sokkal békésebb megoldás, mintha egy járókából szemlélne távolról vagy állandóan a lábam körül sündörögne fel-felkapaszkodva, az ölembe vágyva. Így nincs sírás, nincs nyűgösködés, ő nyugodt, biztonságban van (!) és nekem is megvan a két szabad kezem. Egyfajta win-win.
Mindazon túl, hogy amúgy egy sikeres napot zárhattam, ami a házkörüli teendőket illeti, az anyai szívem is örült. Úgy érzem a hordozás nem csak fizikailag könnyíti meg a napjaimat, hanem érzelmileg és mentálisan is. Bármennyire fárasztói is a napi rutin, robotolás, azzal, hogy ott van velem, szuszog rajtam vagy épp nevet (mikor guggolásból egy “jajjal” állok fel), folyamatosan emlékeztet arra, hogy miért csinálom mindezt…. vagyis csináljuk, mert ez közös projekt: én vagyok a tini ninja, csak nekem nem teknőc páncél van a hátamon van, hanem a világ legcukibb utasa, ő. Együtt dolgozunk, tanulunk és nevetünk, még ha néha nehéz is az a pár plusz kiló a hátamon, megéri. Közel lenni mindig megéri.
Dombi Mirjám