Lehet siketen és cukorbetegen hordozni?
Egészen kiskorom óta arra készültem, hogy édesanya legyek és azt is mindig tudtam, hogy ha így lesz, bizony hordozós anyuka leszek. Már kamaszként is sokat hordoztam az öt tesóm közül a nálam jóval fiatalabbakat, akkor szövött kendőt kaptunk kölcsön, melynek azonnal megtanultam a használatát, pedig még csak 13-14 éves voltam. Képes voltam órákig sétálgatni a kicsikkel akár télen, akár nyáron, amíg csak elbírtam őket.
Azonban hiába házasodtunk korán a férjemmel, a gyermekáldás nem akart érkezni. Utólag tudom, hogy a legjobbkor jött Berci, hiszen a 8 év várakozás alatt engem többször majdnem legyűrt egy csúnya fülfertőzés, mely odáig fajult, hogy rengeteget küzdöttem az életemért a véráramomba kijutó és ott keringő baktériumokkal. Több, mint 10 fülműtéten estem át, egy teljes és egy fél évet minimális szünetekkel kórházi falak között töltöttem és a végére teljesen elveszítettem a hallásomat mindkét fülemre. Több ízben kis híján odalett a májam illetve a vesém, számtalan transzfúziót kaptam, antibiotikumok végtelen kombinációját zúdították belém éveken át, miközben professzorok által sosem látott laborértékeket produkáltam. Orvosi szemmel nézve régen nem kellene élnem.
Mire meggyógyultam, hála az engem megsüketítő műtéteknek, illetve elindult a rehabilitációm (egyelőre még csak az egyik oldalon) egy, a hallócsigába ültetett ún. “cochlearis implantátummal”, mégis megtörtént a csoda. Éppen zajlottak a meddőségi kivizsgálások, azt mondták, jó eséllyel magától sosem fog jönni a baba, első körben hormonkezelést és inszeminációt javasoltak. Csakhogy mire eljött a hormonok beadásának ideje, kiderült, hogy úton van a “lehetetlen” csodababánk. Magától. Teljesen problémamentes várandósság, igazi áldott állapot után – pontosan két évvel azután, hogy egy belgyógyász professzor közölte, hogy bátran szedjek be bármilyen, a női reprodukciós rendszerre nézve (is) toxikus gyógyszert, amit ajánlanak, gyerekem úgyse lesz soha, a cél jelenleg annyi, hogy a holnapot túléljem, a 30-ig meg így se-úgy se jutok el – megszületett, teljesen egészségesen, és azóta itt van Ő, akinek a létezése egy felfoghatatlan csoda. Vele végre begyógyult a lyuk a szívünkben, a házasságunkban.
Bercit 5 napos kora óta szinte minden nap hordozom több-kevesebb ideig. Rugalmas kendővel kezdtünk, de mivel közel 5 kilóval született, hamar váltottunk Lili-Taira és karikás kendőre, mióta pedig inkább háton hordozom, leggyakrabban a csatost hordozót használjuk. Születése óta, a folyamatos hallás érdekében gyakorlatilag éjjel-nappal rajtam van az implantátum. (Ezzel hallani egy hosszú tanulási folyamat. Az elején minden hangos és borzasztó fárasztó, zavaró, évek alatt alakul a természeteshez közelivé a hallásélmény.)
A hordozás segített nekem abban, hogy amikor nagyon sok a hang és már nem bírom, vagy épp rajtam kívülálló dolog történik -lemerül az aksi, vagy szakad az eső és inkább leveszem a készülék külső egységét, olyankor is 100%-ig tudjak figyelni a gyermekemre, hangok nélkül is észrevegyem, ha felébredt, nyugtalan, valami nem tetszik neki, vagy éppen jókedvű, izgatott. Hordozás közben teljesen nyugodt tudok lenni hallás nélkül is.
Azzal, hogy rengeteg időt töltünk közvetlen testkontaktusban, pontosan ugyanúgy meg tudtam ismerni a baba jelzéseit, mint mások, akik nem csak egy torz zajként hallhatták gyermekük első hangpróbálgatásait – ehhez azért hozzáteszem azt, hogy Bercinek és a folyamatos implant viselésnek hála a hallásom sokkal gyorsabban fejlődik, mint másoknak, 1-2 hónapos korára közel tökéletesen természetesnek hallom őt.. A hangját bármekkora tömegben, akárhány gyermek közül felismerem, még azt is ugyanúgy hallom mint más, amikor éhesen vagy fáradtan stb. sír.
Kiskamasz korom óta cukorbetegen élek. Több ismerősöm is – amikor meghallotta, hogy hordozni fogok, ha a babám megszületik – értetlenül állt a dologhoz, közölték, hogy inzulinpumpával (mely gyakorlatilag egy kanülből áll, amibe egy – esetemben ruhaderékra csíptetett – kis gépből vékony infúziós csövön át áramlik a gyógyszer) nem lehet hordozni, ráadásul a vércukor leesése is bizonyára komoly problémákat fog okozni. Jelentem, nem okoz. A pumpát azóta hosszabb zsinórral használom, semmiben nem akadályoz, a vércukromat pedig szépen segít szabályozni egy-egy “bátrabb étkezés” vagy nassolás után egy hordozós séta.
Mindent lehet, ha az ember akarja. Ha pedig nem csak a “lehet”-et nézem, hanem még a pozitív hozadékokat is, bátran ki merem jelenteni, hogy a hordozás a legjobb döntés számomra (is). Remélem, hogy még sok-sok ideig lesznek társaim ezek az eszközök és még újabb és újabb ajtók nyílnak majd ki előttem általuk!
Blanka