Le a pelussal – szobatisztaság

Ha egy gyereket egy éves korától elkezdünk szobatisztaságra szoktatni, három évesen szobatiszta lesz.  Ha egy gyereket két és fél évesen elkezdünk szobatisztaságra szoktatni, három évesen szobatiszta lesz. Minek az a másfél év idegeskedés?

Miért ne kezdd korábban?

A szobatisztaság érési folyamat része. A hólyag mérete sokáig nem olyan nagy, hogy sok vizeletet legyen képes tárolni. A gyerek hormonális rendszere pedig még nem teljesedik ki, a korábbi időszakban a vizelet mennyiségének szabályozása nem alakul úgy, hogy a kicsi hosszú ideig kibírja pisilés nélkül.

És hol tart az idegrendszer?

A kicsinek észlelnie kell, hogy pisilni kell, képesnek kell lennie a pisilést visszatartani, eközben szólni a szülőnek, hogy segítsen, és összpontosítani arra, hogy csak a megfelelő helyen eressze ki a pisit. Nem egyszerű… Amíg ezek a készségek nincsenek együtt, legföljebb a szerencse segít egy-egy pisi elkapásában, vagy az egész napos pisiltetés és dresszúra, szülői készenlét hatására tűnik úgy, hogy a gyerek szobatiszta. Ha a kicsi már érett, és kész a dologra, akkor nem kell egész nap ugrásra készen állni a szülőnek.

Ha minden, de minden tökéletes lenne..A szobatisztaság egyszer csak lesz. Hogy hogyan? A gyerek kicsi kora óta látja, hogy mire való a vécé. (Ugye tudod, hogy nem te vagy az egyetlen anya, aki nyitott ajtónál pisil, hogy közben se veszítse szeme elől a babát?) Érdekessé válik számára, hogy apa állva is tud. Kérdez. Fürdésnél ő is kipróbálja. A kertben is. Megtetszik neki a szomszéd Zsófika bilije. A bölcsiben a mini vécék. A szupermenes vécépapír (tényleg van ilyen…). És egyszer csak kijelenti, hogy nem kell pelus. Vagy éppen anya veti fel, hogy ugyan már, minek, hiszen a fákra is lehet pisilni. És a gyerek, azt mondja: tényleg. A fél három éves. A hároméves. Vagy a fél négy.

 De senki és semmi nem tökéletes!

Én sem, te sem, a nagyi sem, és a gyerek sem! Ezért aztán többnyire nem olyan egyszerű a szobatisztaság elérése. Vannak szinte észrevehetetlen dolgok, amelyek a folyamat ellen hatnak. Nem könnyű ezeket elkerülni.

Ezért nem véletlen, hogy amikor szobatisztaság problémával fordulnak hozzám, a kérdésre, hogy mióta gyakorolnak nyomást ez ügyben a gyerekre, vagy az a válasz, hogy már több mint egy éve, vagy az, hogy nyomást, soha, mit képzelek.
Utána szépen, lassan kiderül, hogy hát a nagyi azért leveszi a pelust, és ülteti a gyereket a bilin, de ez ugye nem nyomás, mert a nagyi közben igen szépen és szórakoztatóan énekel, a gyereknek eszébe sincs odébbállni. Vagy az derül ki, hogy anya ugyan nem biliztetne, de apa már jó éve kész van attól, hogy ez a nagy legény pelust hord, és nem fél naponta háromszor az orra alá dörgölni. De az is lehet, hogy a bölcsiben folyik a menetrendszerű bilibe pisiltetés. Ha kell, ha nem… Persze, mindent nagyon finoman.
Még jó, hogy a gyereket nem pofozzák föl, ha a pelusba megy a pisi. Mondjuk az ellenkezőjén sem kellene csodálkoznom, hiszen a pofonról, mint hatékony eszközről pár éve olvastam egy még gyakorló, bár kétségtelenül idős, ám annál híresebb pszichológus  könyvében. Lényeg, hogy a hozzám fordulók nem pofoznak,  – ez jó -, de nem is ismerik fel a báránybőrbe bújtatott teljesítménykényszert, amit a még éretlen gyereknél alkalmaznak.

„De, hiszen csak néha ültettem rá!” „De ritkán van a nagyinál, hadd csinálja!” „De a férjem csak viccel vele, nem gondolja olyan komolyan.” (Jelzem, a kicsi gyerek NEM ÉRTI A VICCET. N_E_M! Erről lehet, kellene külön cikket írni.)

A gyerek a finom nyomást is komolyan veszi. Tökéletesen érzi, hogy mi az elvárás. Mi az, amitől anya elégedett lenne. Mi az, amitől apa ideges lesz? Mi az, ami nekik nagyon fontos. És ez elég keményen befolyásolja.

Vagy szorongani kezd, hogy nem felel meg a szülőknek, és maga a szorongás nem engedi őt továbblépni. Vagy ráérez, hogy mi az, amivel nagyobb figyelmet válthat ki a felnőttekből. „Á, ez a bili ügy ennyire fontos? Ha a pelusba pisilek, többet foglalkoznak velem? Ha a bugyiba, akkor még többet? ” Ki az az őrült, aki magától lemond ennyi figyelemről? A hároméves? Szó sem lehet róla, hiszen ő akkor érzi jól magát, ha vele foglalkoznak. Ha ezt úgy éri el, hogy bepisil, akkor úgy.

Oké, de most mi legyen?

Mi legyen azzal a háromévessel, aki nem hajlandó elhagyni a pelust? Elsősorban türelem kell neki, és nem örökös noszogatás. Ám, ha tarthatatlan a helyzet, mert mondjuk közeleg az óvoda, na akkor félre az elvekkel. Elő a matricás albumot, vagy más aprósággyűjteményt, és hajrá. Minden bilibe pisiért jár egy matrica (vagy más apróság). Itt be fog válni a jutalmazás, megerősítésként. Máskor szinte sehol, de itt beválik, és nincs mellékhatása.

Sződy Judit

Pszichológus, újságíró, IBCLC laktációs szaktanácsadó