Nem várt várandósság- terhesen negyvenesen

Erősen megosztó, de egy teljesen egyéni megélésről szeretnék beszámolni neked. Remélem, Te is anyukaként olvasod, és lesznek együttérzésre okot adó sorok, de megértem, ha az ellenérzés tüskéje is piszkálni kezd bárkit.  

Minden úgy kezdődött, hogy eladtam a Liliputi mama kabátomat szeptemberben. Nehéz döntés volt, mert minden jó cuccot félreteszek, ki tudja, mikor érkezik a családba újabb jövevény. No nem hozzánk, félreértés ne essék… Tesó, unokatesók, ha lehet, ennyivel megkönnyíteném a dolgukat - meg ők is az enyémet, ne már nekem kelljen megint szülnöm, hihi. De így ki tudja, mennyi ideig állna csak a szekrényben, és lehet éppen most télen lenne rá szüksége valakinek, én pedig bízom annyira a Liliputiban, hogy akkor is fognak kabátot gyártani, mikor a családom lánytagjainak szüksége lesz rá.  

Szóval nem akartunk több gyereket. Az utolsó terhességem, úgy éreztem, fizikailag annyira megviselt, hogy még egyszer semmi kedvem nem volt kitenni magam ennek. Ráadásul eltelt egy év, mikor nem is kellett szoptatnom, terhes se voltam, és még az állandóan hurciban rajtam csüngő gyerkekek is önnállósodtak. A kicsi szeptemberben elkezdte az ovit, tehát hurrá, szabadság! Gondosan ügyeltünk is rá, hogy össze ne jöjjön a baba, ami egy utazó férj mellett nem egy túl bonyolult dolog.  A korábbi 20 évben megszokott biztos módszerek mégis csődöt mondtak… Egy tengerentúli utazás során gondosan felkészültem a nemvárt által okozandó kellemetlenségekre, de a kevés görcsölésen és egy csepp véren kívül más problémával nem szembesültem. Biztos az a fránya jetlag… Vagy még az augusztusban átszenvedett covid lehet az oka, gondoltam naivan, azért egy pár nap elteltével csak vettem egy terhességi tesztet, ha esetleg orvoshoz kell fordulnom a problémáimmal, legyen mit kizárni. Ilyen élénk, szinte világító két vörös csíkot még életemben nem láttam! 

Ha valaki volt már hasonló helyzetben, nagyjából sejtheti, milyen érzelmi gyorsvonat vágtázott át rajtam. Üvölteni akartam, amit a gyerekek közeli jelenléte nem tett lehetővé, de képtelen is lettem volna kedélyesen leülni közéjük, így az apjukra hagytam őket, futócipőt húztam és kiléptem az ajtón. Rohantam valaki elől, aki bennem létezik, és legalább még 8 hónapig a testem része is lesz, de legjobban a bűntudat űzött. Mi az, hogy tulajdonképpen egy csoda van bennem és én nem akarom? Valakinek ennyi idősen minden hónap egy újabb megpróbáltatás, a reménykedés és a fojtogató csalódás libikókája, hogy most sem jött össze… Én meg csak úgy kivetném magamból?   

Ismerem az érem másik oldalát is, mikor azt hiszed és tudod, minden tökéletes egy új jövevény fogadására, de ő mégsem akar belépni azéletetekbe… Helye van a keserűségnek, ha épp ilyen helyzetből olvasod e sorokat!

 Minden porcikám tiltakozott az ellen, amilyen átalakulás várt rám. És jogosan. Ez a gyermek annyira meg akart maradni, hogy egy olyan hormoncunami kellős közepébe kerültem, amitől úgy éreztem, zombi lettem. Nem véletlen mondta valaki egyszer a trimeszterekről, hogy az első a másállapot, a második az áldott állapot és a harmadik a terhesség… Valójában megszűntem létezni a családom számára. Nem vagyok egy hányós típus, a takarítások kivételével most is csak párszor sikerült a fajansz mélyére néznem, de szörnyű refluxom lett, ami alatt azzal próbáltam magam nyugtatni - nem túl sok sikerrel - , hogy ez nekem max. csak nyolc hónap, másnak ezzel egész életében küzdenie kell. Na ez az adott időszakban  mit sem segített, miután tudtam azt is, hogy pontosan ezt akartam elkerülni magával a soha többet nem teherbe eséssel. Közben egy kis élet növekedett bennem és vele együtt a bűntudat, hogy még mindig visszacsinálnám az egészet.  

Aztán egyszer csak valami megváltozott.  Mégis én választtattam ennek a pici lénynek, hogy az anyukája legyek. (Bizonyára végre elkezdtek kicsit számomra is elviselhetőbb munkát végezni azok a fránya hormonok). És persze ekkor már rendesen mocorgott is teret alkotva magának a mi kis családunk és a szívunk belsejében. A nagytesók hatalmas szeretettel várták  a furcsa kis meglepetést, aki az egyensúly készült elhozni hozzánk (2 lány utáni 2. fiúcskaként vártuk).  

 Alázat. Ez a szó kezdett új értelmet nyerni a 9. hónap vége felé közeledve. Hogy vagyok én és az én akaratom, és történik velem mindaz, ami ezzel szembemegy, ami fontosabb bárminél, hiszen egy új létezést támogat. Kezdve a refluxtól az elefántlábakon át a visszérfájdalmakig…  

Csodálatos kis lény lett ő is, a legapróbb porcikájáig. Az alázatot még mindig tanulom, de az első 9 hónapunk története erőt ad. Erőt a fáradságos és álmatlan éjszakákhoz, fogzós nappalokhoz, a kényes egyensúly - hogy mindenki érezze a szeretetet - megbillenésének kisimításához. A 10 évesemen látom, mennyire gyorsan elmúlik minden “ez a legédesebb” korszak.

Tehát próbálom minden percét megbecsülni, akkor is ha nehéz. Ha csak rajtam ringva hajlandó aludni (áldás a hordozás!), ha éppen taknyos és nem lehet vízszintesbe helyezni (áldás a hordozás!) ha a tesókkal 5 percen belül kell télen is elkészülni (áldás a hordozás és a mama kabát!) és ha csak közel szeretném magamhoz érezni, de már fáj a karom és a derekam a súlyától (áldás a hordozás!). Az összes többi gyerekem miatt tudom már, hogy ebben a korban nem lehetünk túl sokat közel  egymáshoz.  

 És soha többet nem mondom, hogy nem akarok több gyereket.  

Kriszta