Tudjátok, mi a legjobb a hordozásban? A túrázás szerintem!
Na, de kezdjük a legelején!
Szeretném leszögezni, hogy én nem vagyok az a típusú anyuka, aki a gyerek mellett képes állandóan házimunkát végezni, meg ötfogásos menüket rittyenteni. Vagy inkább a gyerekem nem olyan típus… Ha tehetem, inkább a játszótéren töltöm az időt, mintsem a konyhában. Igaz, egy gyerekes édesanyaként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem kell logisztikáznom, mikor kit és melyik intézménybe kell elvinni, elég az egy szem fiamhoz alkalmazkodni. Persze előfordult már, hogy megpróbáltam délelőtt frissen összedobni az ebédet, így a kis „csomagom” a hátamra került a csatosba. Megvan az az érzés, amikor főzés közben mindent megpróbálsz bevetni annak érdekében, hogy a csemetéd lehetőleg ne ebéd és a délutáni alvás előtt fél órával dőljön ki a hátadon? Na igen, ezek azok a pillanatok, amikor jobb, hogy nem készül rólam semmilyen felvétel, mert azzal zsarolni lehetne. Természetesen az álomporos Liliputi győzött, a gyermek 3 perc alatt bealudt. Ebéd nélkül…
De legalább én csendben, nyugalomban tudtam elfogyasztani a sajátomat. Kicsit el is fogott a nosztalgia: visszaemlékeztem az első hónapokra, amikor azt sem tudtam, merre vagyok arccal előre. Pedig akkor még ha leraktam a babát, ott maradt, „csak” ordított. Engem meg folyamatosan gyötört a lelkiismeret furdalás, annak ellenére, hogy többnyire csak a saját élettani szükségleteimet elégítettem ki (=10 másodperc pisilés, 3 korty ivás, stb.). Emlékszem az első alkalomra, amikor még a rugalmas kendőben magamra kötöttem a kisfiam, és hetek óta először végre meg tudtam reggelizni. Aztán karácsony előtt megrendeltük a csatost – még várandós sem voltam, amikor a férjemmel közösen eldöntöttük: egy csatos hordozónk mindenképp lesz majd! Bevallom, sok vergődős délutáni altatásnál mentett meg – apával együtt, aki szintén szívesen magára pattintotta.
Januárban még sokat babakocsiztunk, amit egyébként szerettem, mégis egyre többször fordult elő, hogy a kisfiam idő előtt felébredt, és sírt, mert nem látott ki. Aztán hogy egyikünk idegrendszere se készüljön ki teljesen a sírástól, inkább hazacipeltem kézben. Egy idő után már fixen ott volt a babakocsi aljában a hordozó is, úgyhogy hazafelé sokszor tologattam az üres mózest.
Egyik alkalommal a szüleimnél voltunk, és hatalmas hó hullott le. Totál esélytelen volt, hogy babakocsival kimenjünk, de szerencsére nálunk volt a csatos, így sétálhattunk egy nagyot: a fiam békésen aludt, miközben én anyukámmal andalogtam a tó körül, és ropogott a hó a talpunk alatt. Csoda érzés volt. Halkan jegyzem meg, bárcsak már akkor is lett volna hordozós mama kabátom, jelentősen megkönnyítette volna a helyzetet – de szerencsére ez sem tartott minket vissza.
Őszintén mondom, sok szituáció volt (és van a mai napig) itthon és házon kívül is, amikor a két kezem összetettem, amiért van egy babahordozónk, a kedvenc időszakom viszont egyértelműen az volt, amikor beköszöntött a tavasz. Ekkor álltunk át a napi két alvásra, és végre lett egy relatív kiszámítható napirendünk: délelőtt egy hosszabb szundi a lakásban (általában akkor én is odabújtam), délután pedig elérkezett az „én időm”. Felfedeztük az elérhető távolságban lévő pécsi utcácskákat, dűlőket, sokat sétáltunk a botanikus kertben. Olyan helyeken jártam, ahol korábban sosem, pedig karnyújtásnyi távolságra voltak. Általában 1,5-2 órát gyalogoltam, amiből 50-60 perc telt alvással – attól függ, mikor sikerült álomba szenderülnie. Többnyire meg kellett várnunk, amíg eltávolodunk a város zajától, mert az autók/buszok valahogy mindig túl izgalmasnak bizonyultak . Amikor viszont ott állsz az egyik mecseki dűlő tetején, ahonnan egyik irányban rálátsz a TV-toronyra, másik irányban meg ellátsz szinte egészen a Dráva-síkig, közben pedig csend van, csak a madarak csicseregnek… na, az felbecsülhetetlen!
Állítom, hogy én ezekben a hónapokban fogytam vissza a lánykori súlyomra, amit nem is csodálok, mert a napi 10ezer+ lépés jó kis emelkedőkkel megspékelve, 11kg-val a hátamon felért egy kemény edzéssel, rendesen kondiban tartott! De ami még nagyobb pozitívum, hogy nem csak fizikailag, hanem mentálisan is feltöltöttek ezek a kiruccanások. A kis kirándulásaim nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy túléljem ezt az amúgy húzós időszakot.
Nagy bánatomra aztán berobbant a nyár, ami amúgysem a kedvenc évszakom, de a tűző nap miatt sajnos elmaradt a hurcis túrázás. Azóta a fiam már önállóan jár, kész nagyfiú, ráadásul nagyon aktív. Így a hordozás szerepe kissé átalakult az életünkben, de továbbra is jelen van. Például, a nyaraláson, vagy amikor fel kellett vágni egy hatalmas dinnyét, vagy csak amikor kell 3 perc nyugi, hogy kicsit összeszedjem magam (ő meg ne szedje szét a lakást ). Meg vannak extra nyűgös napok még 15 hónaposan is… Továbbra is magunkkal visszük a csatost a túrázásokra is, annyi a különbség, hogy a gyerek olyankor kerül csak bele, amikor elfárad, és már nem bír a saját lábán jönni, vagy esetleg nem megfelelő a terep.
A mostani időszak is csodálatos – egy folyamatosan dumáló totyogóval hogy ne volna az -, de hordozás szempontjából azért visszasírom az első hónapokat. Azt hiszem, kell szülnöm még egy gyereket, hogy ezt újra átélhessem!
Mánfai Kinga