Traumatikus szülés és hordozás

Traumatikus szülésem volt. A kiírás napján lehetséges komplikációk miatt indítás, burokrepesztés, tágítás, oxitocin, gáz. Majd szívhangelégtelenség miatt sürgősségi császár. Rettegve indultam neki a szülés útjának, bizonytalanságok között voltam tartva, így hát nem csoda a végkimenetele. A kisfiamat 19 órán át csak összesen maximum 1 órára láthattam. Nem került addig mellre és nem volt mellette az édesanyja. (olvasd el a Császár után nehezebb a szoptatás? c. cikket is)

Hiányérzetem volt. Egyedül feküdtem pokoli fájdalmak közepette és mindegy egyes, a folyosóról beszűrődő babasírás hallatán megszakadt a szívem. Hiányzott a pocakomból a kisbabám, mellőlem a kisbabám, na meg a férjem. A nővérek kemény szavai sem segítettek. Sosem voltam még ekkora mélyponton. A fejem tele volt kérdőjelekkel, egyedül és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Majd hiába volt mellettem a kisfiam mégis hiányzott. Talán az első 19 óránk, talán a bőrkontaktus és az aranyóra, a békés, háborítatlan szülés, a szép élmények, vagy minden egyben. Egyszerűen volt bennem egy űr. Minden egyes porcikám arra a puha, meleg bőröcskére vágyott, amit 40 héten keresztül a pocakomban hordoztam. Egyek voltunk, majd annyira gyorsan és olyan hoszsú időre elszakítottak minket egymástól!

Sosem fogom elfelejteni az első alkalmat, amikor rugalmas hordozókendőben rajtam, és nem a hintájában, vagy az apukájának a testétől nyugodott meg a kisbabám. Már örömömben sírtam. Úgy éreztem, hogy az az egymástól eltávolodott két picike lélek egymásra talált. Egyek lettünk, éreztem őt, már nem hiányzott többé.

Ebben a szoros ölelésben töltöttük egymással a kisfiam életének első 3 hónapját – és azután is rengeteg időt -, a negyedik trimesztert. Ránk vágyott, nem a kiságy melegségére, így napközben minden egyes alvását rajtunk aludta, kendőben. Nem hallgattunk a külső, aggódó szavakra. Hogy meg fog fulladni a kötésben, hogy hogy fog megtanulni járni, kiságyban aludni, na meg persze hogy lesz így katona. Békés, harmonikus baba volt, most pedig a világ egyik legmosolygósabb, lassan 1 éves kisembere. Már a traumák is kikopnak lassan, a Földön lét sosem volt még ennyire jó, de sokszor nehéz és fárasztó. Bár katona még nem lesz, de a mozgásfejlődésben mindig előrébb járt, napközben a saját kiságyában alszik és természetesen  nem fulladt meg a hordozóban.  Hogy csinálnék-e bármit máshogy? Nem. Mert a mosolya mindent elárul.

Juhász-Radics Anikó