Világ nem alvós anyukái, egyesüljetek!
Én téényleg rendkívül nyugodtan és pozitívan álltam a második kisfiam életének első időszakához. Úgy gondoltam, az elsőnél csak könnyebb lehet, és különben is, mi kiérdemeltünk egy jól alvó gyereket! 
Hát, ez nem jött be…
Pedig marhára okos és tudatos voltam ám másodjára! Nem mászkáltunk lábujjhegyen körülötte. (Mondjuk ez egy 3 évessel a házban kb. lehetetlen is lenne.) Mindig ébren tettem le és álomba simiztem. Nem járkáltam vele, nem ringattam. Megvoltak a kis szertartások, az altatódalok. Hű, de büszke voltam magamra: hát így kell ezt csinálni!
Na de a hasfájás, az egy rohadék…
Kb. 6 hétig elég higgadtan viseltem. Akkor kiborultam, de főleg őt sajnáltam, hogy mennyit szenved. Ráadásul, szegény úgy elfáradt az egész napos ordításban, hogy éjjel egyszer vagy maximum kétszer kelt fel enni, egyébként aludt, mint a tej.
Aztán valahogy összekapartam magam és hullámzóan bár, de a nappalok is egyre elviselhetőbbé váltak. Tudatosan élveztem a jó pillanatokat, belefeledkeztem a mosolyába, harapdáltam a hurkáit, gyönyörködtem benne, ahogy próbálgatja a hangját.
Megkerestem a sorstársaimat, igyekeztem finoman távol tartani magam azoktól, akiknek 2 hónaposan 12 órát alszik egyben a babájuk, napközben meg mosolyog, nézelődik. Szerencsére távol áll tőlem a rosszindulat és irigység, de amikor valaki már hetek óta 1-2, max. 3 órákat alszik egyben, akkor bevallom, elég nehéz jófejnek maradnia…
Mert hát időközben, valahogy észrevétlenül elromlott az alvás is… Pedig esküszöm, én mindent ugyanúgy csinálok!!! El is alszik szépen, azzal nincs gond, csak éppen nem hosszú időre. És akkor még finoman fogalmaztam…
Aztán mikor idejekorán felriad és látom rajta, hogy nem aludta ki magát, persze hogy engedem, hogy rajtam aludjon… Mert hát szép dolog, ha az embernek elvei vannak, nade ez mégsem kiképzőtábor, hanem kisbaba nevelés…
De mostanra kimerültem… és most már magamat is sajnálom, a férjemet is sajnálom és a nagyfiamat is sajnálom… Mert fáradt vagyok és türelmetlen… akárhogyis nézem, #szaranya vagyok… Szalad a lakás, borzalmasan nézek ki, nem játszom eleget a naggyal, rendelem a kaját, és még sorolhatnám, hány területen nem teljesítek úgy, ahogy szeretnék…
Az egyik kedvenc jótanácsom így hangzik: “aludj napközben, mikor ő is alszik!”
Ez nálunk általában úgy zajlik, hogy lefektetem, csukott szemmel elrohanok a hálóig, hogy ne lássam a szennyes (vagy jó esetben tiszta) ruha halmokat, a kornyadozó virágokat és a felrobbant játékboltot a nappaliban. Lefekszem és elkezd pörögni az agyam, hogy mi mindennel vagyok elmaradva, kivel beszéltem ezer éve, na és ilyenkor tutira minden eszembe jut, amiről megfeledkeztem (hogy aztán jól elfelejtsem újra). Kb. 15-20 perc kell, hogy lenyugodjak és elaludjak. Így marad 10, legeslegjobb esetben 20 percem pihenni. Mert az én kicsikém ennyiket alszik napközben, igen! Nem 3 meg 4 órát, nem egész délelőtt, nem, nem…
És most már fixen kétszer eszik újra éjjel, ezen kívül 2-3-4-5-X alkalommal zuborog a hasa és kelni kell hozzá. (És akkor a nagyhoz való keléseket nem számoltam, mert hát ő sem egy alvóbajnok még 3 évesen sem… és megintcsak finoman fogalmaztam…) Jaaa igen, jól értettetek, nem nőtte még ki a hasfájást! (Kedvenc mondatom #2: “Nálunk 3 hónaposan mintha elvágták volna!”)
Szóval megint egyedül maradtam… Néha reménykedve ráírok egyre a pár hete még sorstárs anyukaként számon tartott barátnők közül, aztán mikor kiderül, hogy náluk már minden szép és jó, behúzott farokkal eloldalgok…
Miért van az, hogy nálunk nem javul, hanem romlik a helyzet? Miért kellett megint eljutnom idáig? Miért kell megint úgy éreznem, hogy mégiscsak én csinálok rosszul valamit? Miért nincs körülöttem senki, akivel meg tudnám ezt beszélni?
Többi nemalvós anyukák, hol vagytok???!!!
Gyertek és győzzük meg egymást, hogy nem a mi hibánk! Hogy lehet, hogy sok idő múlva, de újra könnyebb lesz! Újra fogunk aludni és olvasni és filmet nézni! Újra lesz időnk főzni és sütit sütni! Újra lesz kedvünk tükörbe nézni és aztán mosolyogva az utcára lépni!
És juttassuk egymás eszébe, hogy mindez nagyon, de nagyon megéri!
Sára