Nem tudtad megoldani, nekem muszáj volt
Szeretném előre leszögezni, hogy senkit nem állt szándékomban bántani, mikor leültem írni. Én általában ezt csinálom, ha valami bajom van. Nem csokit eszek, nem sétálni megyek, hanem kiírom magamból.
Szerda délután örömmel sietek az oviba, de első pillantásra gyanús valami.
- Mi a baj, drágám?
- Nem szeretném elmondani…
Ehhez tartja is magát, a kocsiban nem szól, karikás a szeme, rosszkedvű. Otthon leheveredik a kanapéra…
- Vetítsünk?
Ehhez legalább van kedve, bekuckózik mellém, majszolja a mandarint. A kicsi se érti, mászik rá, nyúzza. A harmadik dia végére már lázas.
Nem mondhatnám, hogy meglepődtem. Aznap úgy hagytam ott, hogy egy kisfiú anyukája azzal búcsúzott, hamarabb jön a kicsiért, csak megmutatja már orvosnak… Persze megint csak magamban fortyogtam, de miért?! Mert nem akar az ember kellemetlenséget se magának, se a másiknak, se az óvónéniknek? Vagy mert hülye? Inkább az utóbbinak érzem magam ismét.
Persze egyáltalán nem biztos, hogy ő fertőzte meg. Tisztában vagyok vele, hogy ezek a nyamvadt vírusok már lappangás alatt is továbbadhatók és olyantól is kaphatjuk, aki jóhiszeműen, tünetmentesen vitte közösségbe a gyerekét. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem óvhatom meg őket mindentől és egy óvodás gyerek januárban bizony valószínűleg beteg lesz.
Viszont igenis feldühít, ha ilyet hallok! Mérges vagyok, mikor ugatva köhög valamelyik manó az öltözőben, vagy búcsúzóul belefúj egy fél kiló taknyot a zsepibe.
Fel nem foghatom, miért gondolja úgy bárki, hogy ilyenkor simán beviszi huszonpár másik gyerek közé. Nehéz megoldani, hogy otthon tartsa? Hát, nekem is…
Csütörtök-péntek lázasan telik, nem is nagyon sikerül 37 alá vinni. Logisztika-hegyek, hogy el tudjak menni megtartani az óráim és a férjem is be tudjon menni az irodába. Eljussunk az orvoshoz. Próbálni vele lenni, mert tényleg szarul van. Elkülöníteni a kicsit, hátha nem kapná el… Telefonálgatok, mondom le a megbeszélt időpontokat.
Péntek estére robbanok le, ez váratlan, én meg szoktam úszni. Hát most nem. Gyorsan megy fel a lázam nekem is, ráz a hideg, minden fáj. Csodálom, hogy ő így tűrte… Legalább már kicsit jobban van. Egészen vasárnapig, mikorra tiszta seb lesz a szája. Diagnózis: skarlát. Éljen! Én még mindig tiszta láz, ő is újra. Karantén a hálóban, de már a kicsi is meleg. Mire az antibiotikum hatni kezd szerdán, én torokgyulladással-köhögéssel küzdök, a picur lázas, férjem szintén kezdi feladni. Már egy hete benne vagyunk és még koránt sincs vége…
Nem hinném, hogy egyedi az eset. Azt se hiszem, hogy minden esetben elkerülhető. De kérve kérlek, Kedves Szülőtársam, hogy ha úgy gondolod, orvosnak kell látnia a gyereked, ne hozd el az óvodába! Ha látod rajta, hogy nincs jól, tartsd otthon!
Nehéz? Elhiszem! Nekem is! Szerintem mindenkinek! Van, akinek a főnöke húzza a száját, másnak bevételkiesés, ha nem megy dolgozni.
Nincs segítséged? Sajnálom! De ez van, benne volt a “gyerek” pakliban, hogy betegek is lesznek. Vállaltuk.
Legyünk már egy picit tekintettel másokra! A többi gyerekre, az ő testvéreikre, szüleikre!
Vagy ha mindez nem is érdekel, legalább egyvalakit helyezz minden elé, magad elé! Aki, ha nem érzi jól magát, ugyanúgy otthon szeretne maradni, mint bárki más. Meleg paplant szeretne, teát szeretne, babusgatást szeretne. Kitől? Az édesanyjától! Tőled.
Ezek az én tapasztalataim. Mi azért írattuk magán bölcsi után állami oviba a fiunkat, mert ott még rosszabb volt a helyzet. Nem végeztem kutatást és 1-1 db intézmény ismerete nem számít meghatározónak. A csoportunkba itt sem járnak ránézésre nehéz körülmények, esetleg a létminimum alatt élő családok, egyedül álló szülők gyermekei. Nem is ismerek ilyeneket, bevallom. Biztos vagyok benne, hogy van olyan szülő, akire nem vonatkoznak, nem vonatkozhatnak az általam fent leírtak. Célom nem is az volt, hogy megbántsam őket – vagy bárkit. Inkább egy kis gondolatébresztés…