A bölcsisek nem szopiznak?
Szinte minden nyár végén-ősz elején fellángolnak az indulatok a bölcsibe készülő szopizó másfél, kétévesek körül. A gondozónők és dadusok egy része pánikba esik, retteg a „túlzottan kötődő” gyerekkel való bajlódástól. Az anya többnyire megrémül: valóban ekkora baj ez? Hiszen tapasztalt szakember mondja.
A kötődő nevelés mellékhatása
Nézzük, mit okoz a kötődő nevelés! Többnyire – egészséges anya-baba pár esetén – fokozza a bizalmat a külvilág iránt is, vagyis magabiztosabb, önállóbb, nyitottabb gyerekek cseperednek a kötődően nevelő családokban, mint ott, ahol a korai időszaktól formálni, alakítani, nevelni akarják a gyereket, és elvárják, hogy képes legyen lemondani szükségleteiről, és egyedül megbirkózni az adódó nehézségekkel.
A kötődő nevelés szoptatás nélkül is működik (nem minden szoptató anya kötődően nevelő, és nem minden kötődően nevelő anya szoptat). De azt elmondhatjuk, hogy a hosszú ideig szoptatott gyerekek többsége kötődően nevelő családból érkezik a bölcsibe, oviba.
Nem hülye, csak gyerek
Mielőtt szókratészi tudományos magasságokba jutna elmélkedésünk, térjünk vissza a földre. Az előbbi gondolatmenetből levonhatjuk a következtetést, hogy a még szopizó gyerekek valószínűbb, hogy megfelelnek a gondozónők igényeinek, mint a már nem szopizó gyerekek.
Attól sem kell tartani, hogy majd a bölcsiben a gondozónő mellét követeli a kicsi elalváshoz vagy pusztán megnyugvás végett. Az újszülöttektől eltekintve szinte minden korosztály tudja, hogy az édesanya szoptat, a többi embernek viszont totál fölöslegesen van melle (legalábbis az ő nézőpontjából). A szoptatott babát rá lehet hagyni apára, nagyira, legföljebb egy picit próbál motoszkálni, hiszen ők „majdnem” egyenlők az anyuval. Ám a dadusnak, vagy a gondozónőnek nem valószínű, hogy a dekoltázsába akarnának nyúlni. Az eddig szopival elalvó gyerek – nagy eséllyel – szopi nélkül is el fog aludni. Otthon szopizik reggel, aztán legközelebb délután, amikor anya előkerült.
Ha mégis nehezen szokik be…
annak nem a szoptatás az oka. Mióta az evolúció létrehozta a bölcsőde intézményét, azóta mindig is voltak nehezen beszokó babák. Akik sokáig sírnak, és a gondozók szoknyája mellett érzik jól magukat. Akik nem barátkoznak. Akik nem akarnak aludni, akik nem eszik meg a salátafőzeléket… Az „ősi” időkben nyilván sok olyan gyerek került bölcsibe, aki szopott, mert jó régen tovább szoptattak a nők, és korábban adták bölcsődébe a gyerekeket. A bölcsiben ugyanis a pár hetes apróságokat is fogadták, míg anya a gyárban dolgozott. Aztán hosszabb lett a gyed, az anyák otthon maradhattak, és csak másfél- kétéves kor körül merült fel a bölcsi kérdése. A szoptatás a legtöbb gyereknél három-kilenc hónapos korban lezárult, tehát bölcsis korban már nyoma sem volt. A gondozónők tehát elszoktak a táplálás eme gyanús formájától, egyszerűen nem ismerik, hogyan „működik” egy szoptatott gyerek. Most nagyon nehéz lehet szembesülni azzal, hogy egyre több „cipős” gyerek van, aki még éppenséggel szeret szopizni. A gondozóknak hozzá kell szokniuk ehhez. A legjobb, ha részletesen elmondjuk a bölcsődei gondozóknak, hogy a saját babánk hogy működik, majd amikor valóban jönnek a problémák (mert melyik bölcsisnél nincs semmi probléma?), akkor a dolog fenekére kell nézni, hogy valóban van-e köze a dolognak a szoptatáshoz, vagy nincs. (Na, majd erről is írok.)
Sződy Judit
Pszichológus, IBCLC laktációs szaktanácsadó